Dudás Eszter - osztálytanító
Ahogy visszatekintettem a múltba annak okán, hogy hogyan is kezdődött el az én tanárrá válásom, eszembe jutott, egy emlék: még kisiskolás koromban részt vettem egy pályázaton, amiben elképzeltem a jövő iskoláját. Az egész tartalomra nem emlékszem, de arra igen, milyen szabadság-élményem volt, ahogy átéltem ezt a képet: ülünk a dombon egy szilvafa körül – az egész osztály –, és mindent, amiről tanulunk, meg lehet nézni, meg szabad fogni, és még használhatjuk is! Ez az élmény sokáig a homályba veszett. Jött a rajzolás, a drámajáték Gabnai Katalinnál, az ének tanulás Dékány Endrénél... Színésznőnek készültem. Voltam stúdiós az Arany János Színházban (tanított Keleti Pista bácsi), játszottam a Népszínház utazó társulatában, és szinkronizálni kezdtem. (Ez a tevékenységem hobbi szinten máig megmaradt.) Aztán, amikor várandós lettem a (most már felnőtt) fiammal, érdekelni kezdett, hogyan is neveljem majd őt. Abban az időben jártam Bistey Zsuzsa előadásaira. Ő ismertetett meg az antropozófiával. Az egyik nyáron a Waldorf-pedagógiáról volt szó Ispánkon. A következő évben elkezdtem a négy éves nappali tanárképzést, Solymáron. Rájöttem, hogy nem csak a fiamnak, nekem is erre van szükségem.
Ott újra megtapasztaltam a szabadság-élményt: az alkotás szabadságát, elsősorban a művészetek terén. Az antropozófia magával ragadott. Rengeteget olvastam. Először alig értettem valamit, mégis hajtott az az érzés, hogy ott az igazság. Aztán azok a kis tudás-morzsák, mozaik darabkák kezdtek egy nagy egésszé összeállni. S amikor egy olvasmány élményem hatására valóban áhítatot és hálát éreztem a szellemi hatalmak iránt, jelentkeztem az Atropozófiai Társaságba. Később pedig a Szellemi Szabad Főiskolára (Klasse). Úgy gondoltam, ez a legkevesebb, amivel tartozom Nekik.
Idáig azonban hosszú út vezetett. Sokáig tanítottam a solymári Fészek Waldorf-Iskolában. Leginkább éneket, drámajátékot, később szabadvallást is. Osztálytanító csak nagyon rövid ideig voltam, de szaktanárként is azt szerettem, ha minél több tárgyat taníthatok egy-egy osztálynak, ha sokat lehetek együtt a gyerekekkel, mert akkor alakul ki igazi, mély kapcsolódás köztük és köztem.
Időközben az ELTÉ-n is lediplomáztam. Néhány évig az újpesti Csillagberek Waldorfban is dolgoztam. Ott ismertem meg Türkössy Szilárdot, akinek a stúdium csoportja máig is az életem egyik legbiztosabb pontja. Nem csak az ott átvett Rudolf Steiner művek miatt gondolom így, hanem a tagok által hordozott sorsközösség élménye alapján is. Abbahagytam a tanítást, bébiszitterkedtem, de ettől a csoporttól nem váltam el. S mikor Szilárd fölhívott, hogy nincs elsőse – tudtam, hogy a sorsom szólít. Most itt vagyok. Ez megint csak egy olyan közösség, ahol nemcsak a tanításban, hanem a mindennapok nehézségeinek, örömeinek a megélésében, egymás segítésében is újra tapasztalom a szabadság-élményt. Ez furcsa módon egy szabadon fölvállalt felelősség érzet. Tudjuk, együtt van dolgunk ebben a világban. Együtt a gyerekekért. Ebben a háborgó világban a szellemvilág figyelő, óvó tekintete előtt.