A Waldorf-pedagógia embertani alapjairól

A Waldorf-pedagógia egy merőben új nevelési-oktatási rendszer, amely Rudolf Steiner antropozófiájából szökkent szárba.

Az egyik legfontosabb – ha nem „a” legfontosabb – motívuma, hogy mindent az emberi lény felépítéséből és archetipikus fejlődésmenetéből eredeztet. Ennél fogva a teljes embert akarja megszólítani, annak hármasságában, úgy, mint: testi-lelki-szellemi, cselekvő-érző-gondolkodó, végtag-törzs-fej embert. Ennek vetülete a fizikai testben: anyagcsere-, légzés és keringési, ill. idegrendszer. Mindhárom egyformán fontos! Ennek figyelmen kívül hagyása olyan fejlődési rendellenségekhez vezet, amelyek komolyan, esetleg tartósan és maradandóan felborítják az ember egyensúlyát és egészségét, mind mentális-kognitív, mind érzelmi-lelki, mind testi-egészségi vonatkozásban.

A törekvés az alkalmazásra ellenben jobb egészséghez, a gyerekek tanulás iránti motiváltságához és az iskolához kapcsolódó örömérzéshez vezet. Innen már érthető, miért oly’ fontos, hogy az iskola megfelelő arányban és életkorhoz igazítottan ösztönözzön mozgásos, művészi és intellektuális tevékenységekre. Tehát a művészi-akarati, az intellektuális tartalmakat hordozó finom- és nagymozgásos tevékenységek, a fantázia-telített képi világ, amely az érzelemvilág előszobáján át vezet a megértéshez, mind-mind nagy jelentőséget nyer, és folyamatos kihívást jelent a tanárok számára, hogy ezt megfelelőképp vigyék közel a gyerekekhez. A megismerés az átélésen keresztül, ill. az átélés, melyből megismerés származik vezérmotívummá válik az iskolában.