Michael – a félelem nélküli szabad akarat és a közösség ünnepe
A magyar nép történetében nem ismeretlen Szent Mihály napjának megünneplése.
A magyar nép történetében nem ismeretlen Szent Mihály napjának megünneplése. Áprilisban, Szent György napján hajtották ki az állatokat, szeptember végén pedig visszahajtották őket. Dalok is vannak ehhez:
„Ősszel-ősszel Szent Mihály nap közeledik, a juhászok a juhokat számba veszik…”
Vagyis – ahogyan a régi népi életben – a szokások és az ünnep a természet ritmusaival, valamint az ezzel összefonódó munkálatokkal szövődtek össze.
Rudolf Steiner új tartalmat fűzött ehhez az ünnephez, ami Michaelhez, mint arkangyali lényhez s az emberiség jelenkori feladatához fűződik. Vagyis ahhoz a princípiumhoz kapcsolódik, ami a bátorságot, a szabad akarat kialakítását jelenti, és egy új, nem vérségi kötelékhez, hanem az idea alapon létrejött közösségekhez tartozik. A mai életben sokszor nagyon nehéz felvállalni azt, hogy síkra szálljunk egy ideáért, hogy bátran szembe tudjunk nézni sokféle fenyegetettséggel, hogy TENNI tudjunk azért, amit jónak ismerünk fel, hogy először adni tudjunk magunkból és csak aztán kapjunk abból vissza valamit, hogy együttműködésben tudjunk dolgozni, egyenrangú felekként egy közösségben.
„A szeretetnek először a külvilággal kapcsolatban kell kifejlődnie, különben önszeretetté válik. Ha megvan bennünk a Mihályi érzület szerinti szeretet, akkor a más iránti szeretet visszasugárzik saját énünkre és énünk szeretni tud majd anélkül, hogy önmagát szeretné.”
- Rudolf Steiner
Hogyan közvetítjük mindezt a gyerekeknek? Először is nem direkt és főleg nem intellektuális úton. Az általános iskolás korosztálynak képeket, élményeket kell kapnia, hogy egy ÉRZÜLET kialakuljon. Később, ha már gondolkodásuk ébred, akkor fogják jobban megérteni, mit jelent az ünnep megannyi szimbóluma, de addigra már érzésben jelen van az, ami az ünnepet ünneppé teszi, s ami valódi, hiteles, bátor tettekhez viszi az elhatározást. Többek között innen is fakad a később oly pregnánsan tapasztalható erő a Waldorf-iskolát végzettekben: „meg tudom valósítani, amit akarok”.
Az iskolai ünnep során tehát igyekszünk olyan „próbák” elé állítani a gyerekeket, amelyek során bátorságot kell tanúsítaniuk, akaratukat kell latba vetniük, erőt kell felmutatni, le kell győzni sokszor inkább saját magukat, és közösségben kell tudni megvalósítani egy feladatot. Mindezt egy mese képeihez kapcsolódóan, amelyet előtte, ünnepi körülmények között meghallgattak. Van tehát mindenféle bátorságpróba (például le kell menni a „sárkány barlangjába” s onnan felhozni az aranymadár tollát, amit a sárkány elrabolt), egyensúlygyakorlat (például el kell hozni az élet vizét s át kell vinni azt a „szakadékon” egy lécecskén egyensúlyozott dióhéjban), összpontosítani kell az akaratot (karikadobálás), meg kell keresni, s aztán össze kell rakni a király szétvágott kardját, együtt kell tudni végigmenni a veszélyes mocsáron, hogy elérjék céljukat („hernyótalpakon”) stb.
Nos, felmerül a kérdés: jó lehet-e Waldorf-iskolásnak lenni? Szép Mihály-időszakot s az életpróbákhoz bátorságot és erőt kívánunk!