Christophorus Waldorf Általános Iskola, Gimnázium és AMI hivatalos honlapja

Formarajz órán a betűelemekkel ismerkednek, ami előkészíti az írás, az olvasás, a geometria és a számolás tantárgyakat. Felváltva gyakorolják az egyenes és görbe vonalakat, különböző méretekben és formákban. Ezáltal kifejlődhetnek az első osztályban használatos alapvető formák: a pont, az egyenes, a görbe, a kör, a spirál, a kettős spirál. Közben megtanulnak olyan összekapcsolódó alapfogalmakat, mint a függőleges-vízszintes, egyenes-görbe, jobb-bal, fönt-lent, kint-bent, hegyes-tompa, párhuzamos-merőleges. A tanulás folyamata úgy zajlik, hogy az osztálytanító először felrajzolja a formát a táblára. Miután a gyerekek látták a formát, egy képzeletbeli vonal mentén lejárják a földön, nagy mozdulatokkal lerajzolják a levegőbe a kezükkel, nyitott szemmel és csukott szemmel is, majd lerajzolják egymás hátára. Amikor már mindenkiben él a mozdulat, lerajzolják egy homoktálcába, majd a nagyalakú, sima füzetükbe. Minden számot, betűt vagy formát a füzetben rajz kísér. Ezzel biztonságot szereznek az egyenes és a görbe vonalak megkülönböztetésében, és meg is tudják nevezni a vonalakat. Eligazodnak a térben, átlátják később az írásbeli munkájukban a számukra adott kereteket, és méretnél, elhelyezésnél képesek a megfelelő arányokkal dolgozni.

Erről ír Vekerdy Tamás is a Gyerekek, óvodák, iskolák című könyvében: „Szeretnék kicsit részletesebben leírni egy tanulási, képességfejlesztési folyamatot – az írás-olvasás mint kulturális alapkészség elsajátítását –, hogy érzékeljük, ha csak egy egészen aprócska részletben is, a Waldorf-iskola speciális, életkorhoz szabott metódusait (és az ott folyó tevékenység preventív, megelőző jellegét). A Waldorf-iskolás az első osztályban először fest széles, nagy ecsettel, hígan oldott festékkel, benedvesített papírra. Ez egyrészt foglalkozás a színekkel, másrészt egy olyan, még könnyű és nagyvonalú kézzel végzett tevékenység, amely megelőzi az írás elsajátítását. Azután formarajzot tanul. A tanár egy egyenest húz a táblára, és megkéri valamelyik gyereket, hogy a helyén felállva, a levegőben karját lengetve ábrázolja ezt az egyenest. Aztán jöjjön ki a táblához, és ő is húzzon a táblára egyet. Netán járja ki a tábla síkjából a padló síkjába áthelyezve. Aztán egy görbe következik. Nem mondom el persze az összes folyamatot. Eljutnak mondjuk a hullámvonalhoz. Esetleg az egész osztály kikígyózik az előcsarnokba és ott hullámozzák a nagy táblára sokszor áthúzottan felrajzolt, lendületes hullámvonalat. Csak miután így saját testükben is átélték, kimozogták, kerül be a hullámvonal a nagy alakú, sima füzetbe, netán mind a két oldalán áthullámozva, sokszorosan kihúzva, esetleg különböző színekkel oda-vissza, oda-vissza. A saját testük élményéből és a nagy térből haladnak a füzet kisebb tere – de még mindig nem sorköz! – felé. És nem is rudacskát tartanak a kezükben, hanem tégla alakú, élénk, telített színű, meleg tapintású méhviasz krétát. (A modern pszichológia zürichi kiadású 16 kötetes enciklopédiája két kötetben ismerteti, hogy a tudományos ismeretekből milyen konklúziók volnának levonhatók a pedagógiában, és méltatlankodva szól arról, hogy ez az alkalmazás általában nem történik meg. De példaként hozza a Waldorfintézményeket, ahol ha egyszer tudjuk, hogy a kisgyerek még nem képes a háromujjas ceruzafogás megkívánta finom koordinációra, akkor nem rudacskát adnak a kezébe, hanem egy kis téglácskát, melyet hüvelykujjával a másik négy ujjának szoríthat, így fogása biztos és mozgása [nagy mozgás] felszabadult lesz.)

A sokféle forma között azután megjelenhet egy olyan hurok, amit halacskának is láthatunk, ha szemet, szájat uszonyt rajzolunk rá, vagy fecskének, ha csőrrel látjuk el. A tanár meghosszabbítja ennek a huroknak az egyik szárát, és azt mondja: Látjátok, gyerekek, ezt a jelet? Amit itt láttok, amit ide rajzoltunk, azt a felnőttek arra használják, hogy azt a hangot jelöljék vele, amit a fa szó elején hallunk. Még ide a derekára kötnek egy kis övet. F-f-f-f-f-f… Így a gyerek saját írásán, azaz saját mozgásából kiindulva tanul meg írni! (Hűen ahhoz a Henry Wallon-i elvhez, hogy a kisgyerek elsősorban azt teszi magáévá, amit ki- és lemozoghat.) Miért is indulna el a hat-hétéves képi látású gyerek az absztrakt betűformák tanulásából és utánzásából? Az emberiségnek néhány tízezer évre volt szüksége ahhoz, hogy a képírásból – a föníciaiak és a rómaiak közvetítésével – létrehozza a mai latin betűs írást. De ez még mind csak festés és formarajz epocha volt.”