Christophorus Waldorf Általános Iskola, Gimnázium és AMI hivatalos honlapja

– Kedves Eszter, kérlek, mesélj magadról röviden.

– Szabó Eszter vagyok, 22 éves. Gödöllőn kezdtem a waldorfos létet, először az óvodában, majd az iskolában. Amikor tizedikesek lettünk, kiderült, hogy a gödöllői Waldorfban nem folytathatjuk tovább, mert az iskola gimnáziumi része megszűnik. Így a 11. osztályt az akkor újonnan alakuló Göllner Mária Regionális Waldorf Gimnáziumban kezdtük. Itt is érettségiztem, 2016-ban. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetemen tanulok, Szociológia alapszakon. A szüleim mindketten pedagógus végzettségűek, így a Waldorf-módszerről is tanultak a főiskolán. Már akkor is nagyon szimpatizáltak vele, és amikor én óvodás korú lettem, úgy vélték, hogy számomra a Waldorf lenne a legmegfelelőbb. Később pedig az öcsém is jött utánam a Waldorfba, és így kerültünk tulajdonképpen az iskolába is. Szinte magától értetődő volt, hogy a gödöllői Waldorfban kezdem az 1. osztályt, ráadásul sok osztálytársam oviban is a csoporttársam volt.

– Visszatekintve milyen volt Waldorf-iskolába járni? Milyen volt Waldorfosnak lenni?

– Amíg benne voltam, nem is nagyon érzékeltem, hogy miben különbözik a hagyományos rendszertől. Természetesen nagyon élveztem. Noha akadtak nehézségek, mindig volt bennem egyfajta ősbizalom. Megjegyzem, ez most is kísér, ezért is tudtam kilépni a Waldorfból. Waldorfosnak lenni érdekes dolog. Ez egyfelől egy színes, illatos világ – a szó szoros értelmében –, másfelől viszont néha úgy éreztem, hogy „nem ért elég szél és fagy.” Aztán később rájöttem, hogy ez jó. Stabilabb alapot ad, mintha folyton nyomás alatt lennék. Ami számomra nagyon érdekes tapasztalat volt, az a más Waldorf-iskolába járó diákokkal való találkozás. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember külföldi nyaralása során magyarokkal találkozik. Van valami közös pont, és bár még soha nem találkoztunk azelőtt, mégis érezhető, hogy értjük egymást.

– Milyen érzés volt, hogy a szüleid is részesei voltak az iskolának (teremfestés, egyéb munkák, ünnepek kapcsán)?

– Nem minden szülő tud egyformán részt venni az iskolai tevékenységekben. Nálunk mindig anyukám volt az, aki jobban jelen volt, főleg az elején. Sütött-főzött az összes ünnepre, takarítottunk közösen. Egyébként a hétvégi takarítást nagy kedvvel űztük. Bár egy család egy tanévben általában csak egyszer került sorra, én mindig szívesen „szabadultam be” ilyenkor az osztálytermünkbe. Alapvetően szerintem az, hogy a szüleink jobban jelen voltak az iskolában, valamiképp azt hangsúlyozta, hogy az iskola és az otthon, bár külön dimenziók, mégis ugyanannak a világnak a részei, és ez megadta azt a kerek, egész érzést.

– Milyen előnyeit látod annak, hogy Waldorf-iskolába jártál?

– Bátrabb vagyok. Rám különösen rám fért a bátorítás, és ezt meg is kaptam. Néha magam lepődöm meg azon, hogy miket teszek, hogyan reagálok bizonyos helyzetekben, mert tudom, hogy az alaptermészetem nem ilyen. Leginkább az egyetemi vizsgák során érzem, hogy teljesen másképp állok hozzá, mint az évfolyamtársaim. Valahogy nem stresszelem annyira túl a dolgot. Ezzel nem azt mondom, hogy mindenki egytől-egyig egyformán szorong. És természetesen nekem is van ilyesmiben részem, tekintve, hogy átléptem egy másik rendszerbe.

– Származott-e bármi hátrányod a Waldorfból? Például „tűntek-e el” barátaid azért, mert Waldorfos voltál?

– Ami azt illeti, a barátaim is Waldorfosak voltak. Aki közben hagyta ott a Waldorfot, azzal is kapcsolatban maradtam a mai napig. Amit kezdetben hátrányként éltem meg, az az, hogy úgy éreztem, az egyetemi környezet teljesen mást vár el tőlem, mint amit megszoktam. És ami még ennél is nehezebb volt, hogy nekem is teljesen más elvárásaim voltak az egyetemmel kapcsolatban. Meg úgy általában a világgal kapcsolatban. Ezen körülbelül két év alatt sikerült túltenni magam, de mindvégig egy elég határozott, és erős érzés volt bennem, hogy nekem itt a helyem! Nem volt könnyű döntés, hogy szociológia szakra menjek, de amint eldöntöttem, rendületlenül bíztam benne, hogy úgy jó, ahogy van.

– Milyen volt kilépni a Waldorf-világból?

– A Waldorfból kilépni nemcsak azért volt nagy váltás, mert egy másik iskolarendszerbe léptem át, hanem azért is, mert gimnáziumból egyetemre kerültem. Amikor megnövekedett rajtam a nyomás, rájöttem, hogy nem vagyok hozzászokva. Voltak emiatt nehéz pillanataim, de nagyon szerettem volna bízni benne, hogy én tényleg odavaló vagyok, és meg tudom állni a helyem a felsőoktatásban is. Bár említettem, hogy mindig is bíztam magamban, azért adódtak helyzetek, amikor fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan fogok megfelelni az elvárásoknak. Csak annyi volt bizonyos, hogy valahogy sikerülnie kell. Most, a harmadik év elejére kerültem át abba az állapotba, hogy úgy érzem, megérte ez a sok küzdelem. Waldorfosként egy hagyományos rendszerben kicsit kívülállónak éreztem magam, de amit anno kaptam, az most bontakozott ki igazán, és nagy segítségemre van.

– Mivel foglalkozol most?

– Jelenleg harmadéves vagyok a Károlin, és épp szakdolgozatot írok, amelynek témája a végzett Waldorf-diákok boldogulása. Mint a mellékelt ábra mutatja, engem is érdekel ez a téma. Bár sosem terveztem, hogy erről írjak, mégis elém jött a lehetőség, ami azért is előnyös, mert így egy teljesen más szemszögből is ráláthatok a Waldorfra. Eddig csak diákként ismertem, és hajlamos voltam az elfogultságra. Ugyanakkor – bár nem mindenki találja meg a helyét a Waldorfban, és a Waldorf sem tökéletes – számomra még mindig ez az az út, amit folytatni szeretnék.

– Köszönjük az interjút, reméljük, még találkozunk.