Márton nap

A Sötétség elhatározta, uralma alá hajtja a világot. Odaállt a Világ Teremtője elé, és azt mondta: Meglátod, legyőzöm az embereket, kilopom világukból a fényt. A Világ Teremtője csak mosolygott, s így válaszolt: Tudom, hogy az emberek hűek maradnak a Világossághoz, a Jóhoz és a Széphez. Nem győzhetsz felettük! De csak próbáld meg, meglásd, hogy így lesz.

A Sötétség nekiindult hát, és csak terjedt és terjedt az emberek világában. Az emberek lelkében egyre csak gyűlt a sötétség, köztük egyre hidegebbé vált minden, de ebből semmit nem vettek észre. Az Égi Világokban az Angyalok serege növekvő aggodalommal figyelte, mint feledkeznek meg róluk az emberek, hogy súgásuk halk szavára már egyre kevésbé hallgatnak.

A Sötétség ereje növekedett, erősebb és erősebbé vált, s kaján vigyorral tekintett fel, az Égi Világok felé. Kárörvendve azon gondolkodott, hogyan is fogja a Világ Teremtőjének elmondani, hogy könnyedén legyőzte és uralma alá hajtotta az embereket. De egyszer csak, szinte észrevétlenül, az emberek világának egy távoli szegletében egy gyermeki szív fázni kezdett. Ahogy körültekintett, észrevette a növekvő sötétséget, meglátta, hogyan alszanak az emberek és ebből mit sem sejtenek. Akkor meghallotta Őrangyala halk szavát, amint azt üzeni: Gyújts világosságot! A kisgyermek nem tudta, hogyan gyújtson épp ő világosságot, hiszen olyan gyöngécske még.

De abban a pillanatban eszébe jutott Édesanyja, s emlékek ébredtek benne arról, hogyan ringatta ölében, hogyan énekelt neki meleg hangján, amikor egészen kicsi volt. Aztán eszébe jutott Édesapja, aki kettejükről fáradhatatlanul gondoskodott, aki őket mindig védelmezte. Azután rágondolt, milyen kedvesek voltak vele az emberek, amikor először indultak sétára, hogyan köszöntötték egymást békés mosolyukkal az utcán, hogyan segítettek egymásnak, ha arra szükség volt. Látni vélte a nyár tündöklő fényét, az ősz szépségét, a tavasz frissességét és a tél békéjét. Meglátta, meghallotta, hogyan szállnak a madarak a nyári rét fölött és hogyan énekelnek fészekrakáskor. Maga előtt látta a nyíló rózsát és a hegyek gyönyörűségét.

Ebben a pillanatban mosoly ült ki arcára és melegséget sugárzó fényesség töltötte be szívét. Úgy gondolta, lámpást készít, amibe szíve melegségét és fényét beleöntheti, s amit körbehordozhat az emberek között. Hiszen a fény elől elmenekül a sötétség, a melegség felolvasztja a dermedt hideget. Ahogyan kilépett az emberek közé a sötét hidegbe, eleinte csak egy-egy, de később egyre több emberszív melegedett fel, s az Angyalok fent az Égben boldogsággal figyelték, hogyan lesz az emberek között egyre világosabb, hogyan engednek fel a dermedt szívek.

A Sötétség tombolt, de nem volt már hatalma az emberek felett. Akkor a Világ Teremtője megálljt parancsolt neki, s az emberek lámpásait az égre helyezte. Ma is ott világítanak éjszakánként, hogy a Sötétséget emlékeztesse: soha nem lehet akkora uralma, hogy az embereket legyőzze.